A keresztény tanítás nem várt helyeken 1.

Az alábbi idézet ifjúkorom egyik kedvenc írója, Karl May A bosszú című kalandregényéből származik, ami nagyjából az 1860-as években íródott. 

"- Ön tehát hiszi, hogy van Isten?

- Nemcsak hiszem, de biztosan tudom!

- Ennélfogva ön minden embert ostobának tart, aki ezt nem hiszi.

- Ostobának? Hogy juthatna ez az eszembe! Ez egy olyan túlzás volna részemről, ami már igazán nagyon buta volna. Van ezer és ezer ember, aki nem hisz Istenben és akik anyagi és formális tudomány tekintetében olyan magasan fölöttem állanak, hogy én a kis ujjuk körméig sem érhetek. Másrészt vannak föltétlen istenhivők, akik földi tudományokban egyáltalában nem állanak valami magas fokon. Ámbár van egy - hogy is fejezzem ki magamat? - bibliai, vallásos okosság is. De ön nem erre gondolt, ugyebár?

- Hát akkor mondjon egy más szót, amivel jellemzi azokat az embereket, akik nem hiszik, hogy van Isten!

- Nem tudok ilyen szót mondani!

- Miért?

- Hát megelégszik azzal, ha azt mondom: "hitetlen"?

- Nem!

- Más szó nincs. Jól értem ugyan, hogy ön mit akar, de a hitetlenek annyi fajtája van, hogy alaposan különböztetni kell közöttük. Az egyik túlságosan közömbös, a másik nagyon lusta, a harmadik túl büszke arra, hogy Isten után kutasson. A negyedik a maga ura akar lenni és nem tűr maga fölött parancsolót. Az ötödik csak önmagában hisz, a hatodik csak a pénz hatalmát ismeri el, a hetedik a nagy "Semmi"-ben hisz, a nyolcadik az ősanyagban, a kilencedik, a tizedik, a tizenegyedik és a következők mind a maga egyéni vesszőparipájában. Nekem sem kedvem, sem jogom nincs arra, hogy osztályozzam őket. Nekem van Istenem és ő nem "vesszőparipa".

- Mindenre visszaemlékszik, amit akkor beszéltünk?

- Igen.

- Kértem, hogy adja vissza elveszett hitemet!

- És én azt feleltem: Erre én gyönge vagyok. Az igazi segítség Istennél van!

- Ön többet is mondott, de én már nem emlékszem a szavakra.

- Szavaim körülbelül a következők voltak: Ahhoz utasítom önt, aki a szív érzéseit igazítja és azt mondja: Én vagyok az igazság és az élet. Ön törekszik az igazság felé. Semmi gondolkodás és semmi tanulmány nem viheti önt oda. De legyen nyugodt, fel fog önnek hirtelen és váratlanul tűnni, mint feltűnt a hajdani bölcsnek az a csillag, amely elvezette Betlehembe.

- Igen. Így mondta Mr. Shatterhand! Sőt ezt a csillagot közellévőnek is jelezte.

- Mindenesetre emlékszem, hogy azt mondottam: úgy érzem, az ön csillaga nincs is messze sem időben, sem térben.

- Sajnos, még mindig nem találtam meg.

- Meg fogja találni. Ugyanúgy mondom, mint akkor. Ma talán közelebb van az eredmény, mint ön hiszi!

Kíváncsian nézett az arcomba és kérdezte:

- Van valami alapja erre a vélekedésre?

Ellenkérdéssel feleltem: - Vannak alap nélküli vélekedések?

- Nem tudom.

- Vagy megalapozottak? - Lehetnek ilyenek.

- Én tanulatlan ember vagyok. Ezek a kérdések nekem túl magasak.

- Akkor maradjunk meg amellett, hogy én úgy vélem. Imádkozik ön naponkint?

- Imádkozni? Már régen nem!

- Kezdje el újra! A hívő imája sokat ér, ha szívből jön. És Krisztus azt mondja: "Kérjetek és meg fog nektek adatni, keressetek és megtaláljátok, kopogjatok és ki fog nektek nyittatni". Higgye el nekem, hogy bensőséges, hívő ima felér egy kézzel, amely a segítséget, a meghallgattatást az égből hozza. Sokszor önmagamnál tapasztalom ezt.

- Ön naponta imádkozik?

- Naponként? Hát ön azt hiszi, hogy érdeme az embernek, ha naponkint vagy akár óránkint imádkozik? Hiszen akkor a gyermek érdeméül kellene betudni, ha leereszkedik az apjához, hogy beszéljen vele. Azt mondom önnek: az ember egész élete egyetlen imádság legyen az egek urához. Minden gondolat, minden szó, minden tett, minden emberi működés és tevékenység ima és áldozat legyen az Istenhez, a hit magasztos serpenyőjében. Ne higgye senki hogy egyszeri imával nagy hatást érhet el. Ne higgye senki, hogyha évekig nem imádkozott és hirtelen egyszerre eszébe jut az Istenhez könyörögni, hogy az Úr rögtön rendelkezésére áll és teljesíti kívánságát! A világmindenség ura semmi esetre sem az önök lakója, akihez csak kopogni, vagy csengetni kell! Az ég nem szatócsbolt, amelyben az Úristen árut kínál és alkudni hagy magával. Micsoda különös emberek élnek e tekintetben a világon! Müller, vagy Mayer úr mosogatóronggyal megtörli hét napon át piszkos arcát, fölvesz egy tiszta mosott ingmellet, imakönyvvel a kezében a templomba megy szokott helyére a tizenötös, vagy nyolcvanhatos székbe. Elénekel néhány vallásos éneket, végighallgatja a prédikációt, bedob egy fillért vagy tíz garast a perselybe és azután fölemelt fővel, elégedett szívvel hazamegy. Arcáról le lehet olvasni a szívében élő meggyőződést: Megtettem egy teljes hétre kötelességemet. Most te Isten, aki mindenható vagy, tedd meg te is a magadét! Akkor jövő vasárnap újból elmegyek a templomba. Ha nem, akkor majd meggondolom a dolgot. Hiszi ön Mr.Surehand, hogy vannak ilyen különös emberek?

- Ha ön mondja, annak így kell lennie!

- Igen, ilyen Mayerek és Müllerek százezerszámra vannak. Ezek a keresztények az igazi kereszténység legnagyobb ellenségei. Az úristennel szemben ugyanabban a helyzetben képzelik magukat, amelyben a gazda a kocsisával szemben van. A kocsis hétről-hétre megkapja a maga bérét. De menjél el ahhoz a szegény özvegyasszonyhoz, aki reggeltől estig, sőt éjszakán át is a forró mosódézsa mellett, vagy a hideg folyóvízben áll és mos, hogy önmagát és gyermekeit becsületes munkával eltartsa. Nincs vasárnapi, nincs templomi ruhája. Végzett munkája után holtra fáradva esik össze kis lakásában és alszik el anélkül, hogy bizonyos számú imaszót gondolkodás és érzés nélkül elmormolni tudna. És mégis azt mondom önnek, Mr. Surehand, hogy ennek az asszonynak megszakítás nélküli munkája és gondja egy örök imádság, amit az angyalok fölvisznek az égbe és ha az éhség, az ínség egy "Uram Istenem!" felkiáltást kerget a szívéből a szájába, úgy ez a kínos sóhaj az Úristen előtt sokkal nyomatékosabb imádság, mint az összes énekes imakönyvből szedett imák, amelyeket Mayer, vagy Müller urak egész életükön át daloltak. Tehát imádkozzék Mr. Surehand! Imádkozzék! De ne gondolja, hogy ennek az imának azonnal segítenie is kell! Imádkozzék minden gondolatában, minden szavában és minden cselekedetében! Ha többet imádkozott volna, már régen megjelent volna a segítő kéz!

- Ezzel sokat, igen sokat mondott, Mr. Shatterhand!

- Igen, de tudom, hogy mit mondok! Minden gyermek elmondja kívánságait az apjának. Hát a mennyei atyához való bizalmát nem kell a földi gyermeknek azzal bizonyítania, hogy szívből szól hozzá? Meg fogja tagadni az apa gyermekének teljesíthető jogos kérését? Úgy-e nem! Már pedig az Isten szeretete és hatalma végtelenül nagyobb, mint az emberé. Higgye el nekem. Ha a nagy kívánság, amit a szívében hordoz, egyáltalában teljesíthető, már régen teljesült volna is, ha Istenben bízott és hozzá könyörgött volna.

- Mit tud ön az én kívánságom nagyságáról?

- Sejtem.

- Ismét sejtés?

- Pshaw! A sejtelmek belső hangok, amikre én mindig figyelek. Ön azt mondta nekem akkor Llano-estacadoban, hogy ön elvesztette Istenben való hitét az önt ért szerencsétlenség következtében. Ne sejtsem, hogy ön vágyódik arra, hogy ennek a szerencsétlenségnek vége szakadjon?

- Igaz! Én azt gondoltam, hogy ön mint barátom, azzal a gondolattal foglalkozik, hogy visszaszerezze nekem elvesztett nyugalmamat.

- Mit segíthet önön az, hogy én mit gondolok? Az igazi barátság tettekben nyilvánul és ha ebben az irányban egyszer szüksége lesz rám, akkor nem lesz szükséges, hogy engem megkérdezzen, akarok-e cselekedni. Amit én neki az imént az ima meghallgatásáról mondtam, nem volt csak olyan szóbeszéd. Én akkor az orvosságos ember feleségét láttam Kaan-Eulaicoban és akkor semmit sem szóltam Old Surehandnak erről a találkozásról. Ezt nem megfontolás után tettem, tehát nem különös ok miatt hallgattam a dologról, de nem adódott alkalom, hogy erről az asszonyról épen az ő jelenlétében beszéljek. Ám ha hívő keresztény lett volna és szokva lett volna ahhoz, hogy szívének kívánságait rábízza az imára, úgy egészen biztosan beszéltem volna erről az asszonyról. Ez az én meggyőződésem, mert én tudom, hogy van isteni sugallat, amint ezt már mondtam is."